Magyar Szentföld-templom – mancs cikk

Télen, amikor lombjukat vesztik a fák, biztosan jobban látszik a monumentális épülettorzó a főút és a völgyben futó villamosvonal között. Tavasz végén viszont akár el is véthetjük a bevezető utat az utcafronttól jó pár méterrel beljebb tornyosuló, első pillantásra értelmezhetetlen monstrum vaskapujához. Leginkább valami stadionfélének tűnik, fedetlen csarnoknak, koncertarénának, amely esetlenül magasodik a sűrű kertek, kicsinosított villák fölé.

*

A keresztény legendárium Szentföldje, a Jézus életének (vélt) helyszínein kialakult kegyhelyek hagyományosan a ferences rend gondnoksága alatt állnak. A szerzetesek a XIX. század végén – talán éppen a „történelmi” szent helyek valódiságát övező kételyek miatt – arra jutottak, hogy az áhítat szempontjából a szimbolikus hely pont olyan valóságos, mint az „eredeti”, így azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak a költséges zarándoklatot, helybe kell vinni a kegyes elmélyülés lehetőségét. Az első hallásra kissé talán profánnak tűnő gondolat először az Egyesült Államokban, Washingtonban öltött testet a konstantinápolyi Hagia Sophiát mímelő, neobizánci stílusú templom formájában, majd a hollandiai Nijmegenben is létrehoztak egy „szentföldi” zarándokhelyet.
A harmincas években már Magyarországon is létezett Szentföldi Biztosi Hivatal, értelemszerűen egy ferences szerzetes, Majsai János Mór vezetésével. Majsai többször is járt a palesztinai szent helyeken, és egy olyan templomot vizionált, amelyben egymás mellett sorakoznak a zarándokhelyek pontos másolatai. A rend Hűvösvölgyben vásárolt meg egy nagyobb telket, amelyen először egy kisebb rendház épült, emellett árvaházat és egy kisebb szentföldi múzeumot is berendeztek kitömött állatokkal, növényekkel, amelynek 1936-46 között mintegy kétszázezer látogatója volt, miután a hely máris zarándoklatok célpontja lett, pedig az elképzelt grandiózus templom megtervezésével Majsai csak 1937-ben bízta meg a kor magyarországi Bauhaus-építészetének legjelentősebb alkotóját, Molnár Farkast.
Hogy a magyar katolikus egyház nem állt hadilábon az egyszerű, világos mértani alakzatokat vasbetonba öntő modernizmussal, Albertfalvától a Városmajoron és Pasaréten át Remetekertvárosig egy sor templom bizonyítja. A mából nézve mégsem mondható teljesen természetesnek, hogy 1937-ben, amikor már javában zajlottak a keresztény-nemzeti politikai kurzus apoteózisául szolgáló Szent István-év előkészületei, egy építészeti és szimbolikus értelemben is ekkora léptékű feladattal bízott meg egy egyházi vezető egy olyan építészt, aki addigra már többször is konfliktusba keveredett a rezsimmel. Molnár Farkas, aki a Bauhausban többek között magának Walter Gropiusnak is a tanítványa volt, 1925-ben – mondhatni idő előtt, 28 évesen – hazatért, és a harmincas években számos lakóházat tervezett. Miközben fennmaradtak a külföldi kapcsolatai is, már 1932-ben eljárás kezdődött ellene egy építészeti kiállítás túlságosan forradalminak minősített hangvétele miatt. Nem csupán térben és formákban gondolkozott, hanem az építészet társadalmi öszszefüggései is foglalkoztatták, miként a kor modern építészeinek többségét, és ez lázító magatartásnak számíthatott.
Akárhogy is, a kapcsolat létrejött, és Molnár a legnagyobb lelkesedéssel látott hozzá az új és szokatlan feladathoz. Kiküldték a Szentföldre is, hogy felmérje a lemásolandó kegyhelyeket. Több tervváltozatot is készített, amelyek közös eleme a karcsú oszlopokon nyugvó kupola alatti hatalmas, ovális belső tér volt. Ebből nyíltak volna kétoldalt a kápolnák (Angyali üdvözlet, Kánai menyegző, Utolsó vacsora stb.). Pontosabban nyíltak is, mert egy részük (összesen tíz) elkészült, fel is szentelték őket, sőt miséztek is bennük, miközben a tervek részletei még mindig módosultak: úgy tűnik, Molnár többször is engedményt tett a megrendelőnek, a modernista elemeket historizáló irányban rajzolva át.
A háború nem tett kárt a készülő épületben, Molnár viszont – akit néhány évvel korábban Gropius még újra és újra megpróbált Amerikába csábítani – meghalt egy bombatámadásban. Ennek ellenére a munka folytatódott, elkészült a hatalmas betonkupola zsaluzata is, mígnem a kommunista hatalomátvétel véget vetett az építkezésnek. A ferenceseket elhurcolta az ÁVH, Majsait egy koncepciós perben tíz évre ítélték. A félkész épületet ezután főleg raktárként használták, a zsaluzatot elbontották, ami mozdítható volt, hamar elhordták. A belső térben most körben egy földszintes műhelysor húzódik, de ezt kívülről nézve jótékonyan eltakarja a részben elkészült kőfal, a tetején végigfutó kétszintes beton négyzethálóval, amely a belső tér világítását szolgálta volna.
Miután a Vörös Csillag Traktorgyár raktára és szerelőtelepe kiköltözött, a Fővárosi Levéltár kapta meg a tágas teret, pontosabban a körülötte karéjban húzódó helyiségeket. Az egykori kápolnákat elfalazták, de az „Iroda”, „Gépház”, „Kutatószoba”, „Fotólabor” feliratok mögött csak üres szobák vannak, a tervezett nagystílű átépítésből nem lett semmi – végül a levéltár új székházba költözött.
Azóta üresen áll az épület, amelyen csak részleges állagmegóvási munkálatokat végeztek az elmúlt két évtizedben – de például a hátsó traktusának egy darabját az időközben végbement telekmegosztás következtében kellett lebontani, hogy elférjen a (most már nem működő) fűtőegységhez a tartálykocsi. A ferencesek nem igényelték vissza a félbemaradt templomot, amely azóta műemléki védelem alá került. Ez azonban lényegében lehetetlenné teszi az értékesítését, hiszen nem nagyon képzelhető el olyan funkció, amelyhez építészeti jellegének a megtartása mellett megérné felújítani. Állítólag rock-koncertet rendeztek már benne, hamarosan pedig Az elvarázsolt disznó című meseoperát adják az amúgy lezárt, üres és csonka épületben.

– kovácsy –