Az erőmű rövid története:
A fővárosban a rendszeres áramszolgáltatás 1893-ban indult meg. A villamosenergia-fogyasztók száma rohamosan nőtt, ezért a fővárosi közgyűlés 1912-ben határozatot hozott, hogy a főváros a szükséges villamos energiát saját, önálló áramfejlesztő telep segítségével fogja biztosítani.
1914 júliusában helyezték üzembe a két óriási gőzturbinával és négy monumentális kazánnal működő erőművet, melynek építészeti kialakítása Reichl Kálmán műegyetemi tanár munkája.
A jellegzetes toronyépület 1926-ban épült. Feljáratul szolgált a kazánházat kiegészítő léghevítő házhoz, üzemi víztartót tartalmazott, és sötétedéstől kétméteres, kivilágított órájával mutatta az időt.
A torony és a két évvel később megépült harmincezer voltos kapcsolóház Borbíró Virgil építész munkája, aki a két háború közötti korszak egyik meghatározó szellemiségű építésze volt. Agilis újító, építészeti kritikus, író, termékeny építőművész, aki kedvelte a modern anyagokat, szerkezeteket, és a kendőzetlen építészeti megjelenést tartotta követendőnek.
A kelenföldi erőműtelep Bierbauer Virgil által tervezett kapcsolóháza vasbeton vázas épület, téglafalazata csak kitöltő, térelválasztó szerepet játszik A szép textúrájú téglafalazás a hatalmas Felületeknek kellemes fényárnyék játékot ad. Az elektromos berendezések jelenbeli korszerűsítése előbb utóbb a kapcsolóház megszüntetéséhez vezethet, mint a Markó utcai és a többi trafóház esetében.
(Ujj Mészáros Krisztina: A Kelenföldi Hőerőmű)
Okrutay Miklós: A Kelenföldi Hőerőmű
A telep építészeti megformálása — máig ható üzenetként — hűen tükrözi a kor szellemiségét. Még akkor is így érezzük, ha napjainkban a gépek hatalmát rettegő ember számára éppen az erőművek képesek megjeleníteni mindazt a rosszat, mindazt a gonosz hatalmat — melynek teremtője ugyan ő maga, ám az afölötti uralom elvesztésének víziója ezt mintha feledtetné –, mely erő megfékezhetetlenné válása félelmének egyik fő táplálója. Hozzátéve, hogy az apokaliptikussá váló látomásoknak sajnos bőven van miből táplálkozniuk, különösen térségünkben. A közelmúlt és a jelen sokkoló — és egyben önigazoló — példái helyett ezúttal tanulságosabb a mátraalji Gagarin Erőmű, vagy az óbudai távfűtőmű kétszáz méternyi vasbeton kéményének a látványát felidézni, melyekkel látszólag megtanultunk együtt élni, ám szó sincs el/befogadásukról, sokkal inkább egyfajta tudathasadásos közönyről beszélhetünk.
A századelőn élő ember azonban még másképp gondolkodott, a technikai fejlődést az elemi erők felett aratott győzelemként élte meg, mely szimbólumként leginkább egy erőmű épületében kristályosodhatott ki. Reichl kelenföldi épületeinek hatása erőteljesen képviseli ezt a szellemiséget. A kazánházak, a gépházak, de különösen az áramfejlesztő turbinák csarnoka templomok szentségét idézi. A termeket végigjárva isteni — de legalábbis emberfölötti — hatalom jelenlétét érezhetjük, mely hatást a hol szokatlanul fojtó és feszült csönd, hol a magukra hagyott gépek tébolyult-tomboló zúgása mélyíti el. Emberi lénnyel ritkán találkozni itt a gigantikus csőrendszerek közötti félhomályban. A belső terek hálózata a vezénylőterem üvegcsarnokában nyer végső értelmet. A gép — és általa a természet — fölötti hatalmat megszerző ember szentélye ez, ahol a kazánokban hevített gőz nyomása, a turbinák tekercseiben gerjesztett áram feszültsége műszerek adataivá szelídül.
Ha a gépházak, a vezénylőterem a Verne regények fantáziavilágát idézi is olykor, az épületek tömegképzése, külső megjelenése igyekszik kerülni a túlzott monumentalitást, az ipari környezet elidegenítő hatását. A feladat lényegéből adódó óriási méreteket a jól megválasztott arányrendszer igazítja az emberi léptékekhez. Az épületegyüttes legjellemzőbb részlete, a kazánházak sora mintha nagyméretű építőkockákból állna össze, a kémények veszteglő gőzhajók raját idézik, a téglaborítású falakat sűrű osztású üvegfelületek teszik könnyeddé.
Mára azonban a korabeli hatás csak nagy beleérző erővel eleveníthető fel. A Dunapart felé forduló kapcsolóház halotti csendbe burkolózik, berendezéseit leszerelték. Itt-ott jellegtelen toldaléképületek tűnnek fel, a háború utáni kor szülöttei, érzéketlenek, durvák és kegyetlenek. Az egykor oly tökéletesen rendszerezett csőhálózat is burjánzásnak indult, át meg átszőve falakat, udvart, lassan mindent.
Már-már az építészet végső vereségéről beszélhetnénk, ha a legutóbbi idők nem sejtetnének biztató fordulatot.
Ilyennek ítélhető a telep közepén emelt százötven méter magas kémény rakétakilövőre emlékeztető acéltornya, melyben végre a hightech szerencsés önmagára találását üdvözölhetjük. S kétségkívül hasonló biztatás, hogy a Kelenföldi Centrálé — említtessék végül ismét régi korokat idéző nevén — legújabb üzemcsarnoka az építész elődökhöz méltónak ígérkezik.
